Görbebögre Blog

Formatervezett ridikül is lehetne, őszintén szólva egy férfi vállán lóbálózva elég hülyén fest, aligha lehetne vele becsajozni addig, amíg a csávó ki nem göngyölíti a packot. Akkor viszont már annyira kúl, hogy király is meg zsír is egyszerre - ha szétteríted valahol, ah és oh indulatszavak hagyják el a női ajakot. Ha akarod, fele képernyő, fele klaviatúra, gépelgethetsz okosan, ha akarod, az egész egy monitor, grafikázhatsz ügyesen vagy kipeckelheted tévézéshez - és jöhet az összebújás valami hollivúdi romantikán. De amíg a válladon van, ne járj vele farbillegetve.

Blogjában Gasparus Magnus remek összeálítást közölt az ungvári miniszobrokról, amelyek gombamód szaporodnak a kárpátaljai városban. Nekem mind közül a folyóparti korláton ücsörgő Jon Lord szobrocskája tetszik a leginkább.

A billentyűk nagy mágusa, a Hammond Lordja, legkedvesebb hardrock-bandám alapítója 2011-ben távozott az égi koncertterembe. Annak az intellektuálisabb, mégis érckemény zenei hangzásnak volt az egyik megalkotója, amely a műfaj irányzatai közül legközelebb áll hozzám. Írt nagy slágereket elementáris erejű, dübörgő akkordokkal és pengeéles szólófutamokkal, de írt cizellált szviteket is szimfonikusok számára… Én talán azt szeretem a legjobban, ami a kettő között van. Ha felhangzik az April oboája vagy a Child in Time csúcspontján abbamarad a visítás, bennem megszólal valami néven nevezhetetlen.

Jóleső érzéssel tölt el, hogy Ungváron áll, vagyis ül ifjúkorom nagy bálványának metálszobra.

A hivatkozott két Deep Pulple-szám: